Kettő - Louis Tomlinson

Louis Tomlinson

2016. 12.31. - 2017. 01. 01.

San Diego

Érezted már úgy, hogy eleged van? Hogy nem bírod tovább, egyszerűen nem megy, és kész. Az első adandó alkalommal menekülnél az egész helyzetből, az életedből. Képes lennél mindent hátrahagyni, vissza sem nézni. Nem törődni másokkal, amikor ők sem tették veled. Csak egyedül akarsz lenni.

Azt érezted már, hogy valakinek szinte felőröl a hiánya? Nem tudsz mit kezdeni, a szívedbe mar a fájdalom, az ő gondolatára. Szemeid előtt van a mosolya, a pillantása, bőrödön az érintése, ajkaidon az ajkai. És, lassan már megőrülsz, sőt néha, az éjszaka közepén verejtékezve riadsz fel az álmodból, amiben átélted az elvesztését, azt, ahogy egyik pillanatról a másikra kicsúszott a kezeid közül. Pedig azt hitted mindent kézben tartasz, hogy semmi nem csúszhat ki az irányításod alól. De rájössz, hogy hatalmasat tévedtél, mert az élet kegyetlen, és a legváratlanabb pillanatban osztja ki a pofonokat. És, neked tűrnöd kell, még akkor is, ha már nincs hited, reményed, hogy egyszer minden jobb lesz. Enélkül az ember nélkül képtelen vagy elképzelni az életedet, sőt minden perc nélküle egy kínszenvedés, és nem tudsz menekülni az érzés elől, mert amikor az alkohollal próbálsz felejteni, még akkor is látod magad előtt a rosszalló pillantásait.

Pont ezekkel az érzésekkel csaptam le a poharamat, a Mentsvár nevezetű kocsma, ütött-kopott pultjára.

Szilveszter éjjel volt, San Diego-ban, így szinte magától érthetődő volt, hogy rengetegen ünnepelnek itt.

A fülemben hangosan lüktetett valamelyik legújabb sláger, de ez pont annyira tudott zavarni, mint az engem fürkésző emberek. Semennyire.

- Hé, Rich! - kicsit előrébb kellett hajolnom, hogy kiabálás közben még észre is vegyen a pultos srác. - Egy pohár pezsgőt kérek, az egyik legdrágábból. - felvont szemöldökkel, kicsit hitetlenül méregetett, de az arckifejezésem láttán, szinte rögtön vigyorrá váltott át, és egy bólintás után, indult is a pezsgőmért.

1 hónapja léptettek elő különleges vezető helyettes ügynökké, és ezzel nem csak az önbizalmam, de a fizetésem is megnőtt. Pont ezért gondoltam, hogy itt az ideje meglepnem magam.

Főleg, hogy se a születésnapomat, se a karácsonyt nem ünnepeltem meg ebben az évben.

Azalatt az idő alatt, amit Esther-rel töltöttem borzasztóan hozzászoktam, hogy mindig, mindenhol mellettem van. Hogy reggelente őt látom először, és esténként magamhoz szorítva alszom el. Kakaóvajas illata még a halála után 5 hónappal is kínzóan élt az emlékezetemben, ami egyre jobban tönkre tett.

Belülről szétmart a hiánya. Mikor nem dolgoztam, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy vajon hol baszhattam el. Mármint, a francba is, el sem tudtam tőle búcsúzni rendesen! Utoljára talán februárban találkozhattunk, amikor kikísért a reptérre, és megígértük egymásnak, hogy örökké szeretni fogjuk egymást.

Az volt, hogy miután júniusban megszerzi a diplomáját hozzám költözik, ide San Diego-ba. Folyamatosan vásárolgattam kisebb dolgokat, amiknek tudtam, hogy majd örülni fog, de ezek az apró szarságok most mindinkább arra emlékesztettek, hogy elment, és soha többet nem tér vissza.

Viszont nem volt szívem eltenni őket. Ezek voltak az utolsó darabjai, azok amik miatt úgy éreztem, még velem van.

- Haver, kezdesz bekattanni - rázta meg a fejét rosszalóan Rich, miközben letette elém a pezsgős poharamat. Nem törődöm módon megvontam a vállamat, és egy húzásra felhajtottam az egész adagot. - Többet nem kapsz ma - biccentett, mikor egy újabb pohárért jeleztem volna - Sőt, arra kérlek, hogy menj, sétálj egyet. Szellőztesd ki a fejed! Már magadban beszéltél.

Basszus.

Ledobtam egy százast a pultra, és legyintettem a srác felé, hogy hagyja a visszajárót. - Kösz, mindent! - biccentettem, és felkapva a kabátomat, kiléptem a csípős, hideg levegőre.

Fogalmam sem volt, merre mehetnék, s mivel fiatal volt az éjszaka, hazamenni még nem akartam.

Fiatalok kurjantgattak, mikor egymás nyakába ugrándoztak, és mindenkinek boldog új évet kívántak. Párok csókolták meg egymást, és bújtak össze, amitől egyből tátongó ürességet éreztem.

Nem tudom, merre lehettem, amikor lefékeztem egy tetkószalon előtt. Egész kifinomult helynek tűnt, nem voltak sehol neon csövek, vagy pislákoló fények, csupán a bejárati ajtó felé volt elegáns betűkkel felfestve a 'Bibby's and Malik's Tattoo Inc.' felirat.

Furcsa volt, hogy nem volt semmilyen különleges neve, csupán csak a tulajdonosok neveit kapta.

Szinte fel sem tűnt, hogy benyitottam, csak akkor, mikor már bent álltam, és megcsapott az alkoholos fertőtlenítő és a festék átható szaga.

A pultnál egy elég nagy dekoltázzsal rendelkező, televarrt karú lány támaszkodott, és unottan kattogtatva a tollát, várta, hogy valaki betévedjen. Hangosan nyammogott a rágóján, és felmerült bennem, hogy ha józan lennék-e, akkor is elkapna-e a hányinger, ennek láttán.

- Miben segíthetek? - csámcsogta, és újra kikattintva a tollát, felém biccentett.

- Öhm - nyögtem nehezen, és hirtelen azt sem tudtam mi a franc van - asszem' varratni akarok.

- Asszed'? - kuncogta lekezelően, és kicsit előre hajolt, gondolom azért, hogy kioktasson - Kis barátom, itt határozottnak kell lenned. A tetkókat nem olyan egyszeű ám leszedni. Tudod, nem jön le vízzel.

Összeszorítottam a szemeimet, és mélyeket lélegezten, és az orrnyergemet masszíroztam, és azon voltam, hogy ne ordibáljam le a haját a fejéről.

Hajlamos voltam rá, hogy az élethez való kedvét is elvegyem egy-egy embertől, aki éppen felidegesített, vagy nem úgy végezte el a rá kiszabott munkát, ahogy én azt elsőre kértem. Talán éppen ezért kaptam meg végül a különleges vezető helyettes ügynöki címet. Meg azért, mert szinte az irodában éltem, és a rám kiszabott összes ügyet rekord idő alatt megoldottam. Szóval, összességében azt hiszem, jól végeztem a munkámat.

Azt, hogy tetováltatni szerenték még régebben eldöntöttem, de valahogy sose jutottam el idáig.

- Hallo, haver figyelj már! - csettintett a lány, amikor már pár perce nem válaszoltam - Mikor szeretnél varratni? És szabadkezit szeretnél, vagy esetleg már megszokott minta alapján varratnál?

- Szabadkezit - mormogtam, és elkezdtem kibújni a kabátomból, de a pultos megint megállított.

- Király, akkor beírlak holnap fél 12-re - mormogta unottan, és egy rózsaszínes füzetbe firkantott valamit - CeCe-t kell majd keresned.

- De...én - makogtam, mert valahogy már nem akartak az eszembe jutni a szavak.

- Semmi kertelés - intett le szemforgatva - Ha szabadkezit szeretnél, ahhoz előre be kell jelentkezned, ez nem megy ilyen egyszerűen - vicsorogta fölényesen, azonban a mosoly egy pillanat alatt lefagyott az arcáról, amikor meghallottunk egy lágy, mégis tekintélyt parancsoló hangot.

- Hányszor kértelek már Jesie, hogy ne beszélj így a vendégeinkkel? - a hang határozottan a hátam mögül jött, így nem tudtam hozzá arcot kötni, egészen addig, amíg szembe nem fordultam vele.

Ha lehet ő is pont olyan meglepettnek tűnt, mint én, amikor a tekintetünk találkozott.

- C-ce-ci-li-a? - makogtam egy időben azzal, hogy ő a vállam felett átnézve odaszólt Jesie-nek.

- Soron kívül vállalom őt.

Hali!:) 

Nem tudom, bárkinek feltűnt-e, hogy wattpadról letöröltem a történetet, mivel ott nem volt iránta túl nagy érdeklődés - sajnos nem vagyok annyira hanyag, valamint nem részletezem a +18as jeleneteket, mint az "elismert" írók (tisztelet, persze a kivételnek!). Viszont megpróbálom itt tovább vinni a történetet, hátha, majd többen is lesztek. 

Egy - Louis Tomlinson

"Drága Louis,

Tudom, hogy önzőnek tartasz. És meg is értelek, hiszen nem avattalak be egy rettenetesen fontos dologba. Fogalmad sincs, hányszor próbálkoztam meg ezzel az elmúlt 6 hónapban. De, te hogy mondtad volna el életed szerelmének, hogy féléven belül megszűnsz létezni? Az utolsó három hónapom borzalmas volt, és nem csak azért, mert San Diego-ba költöztél, és rettentően távol voltál tőlem, hanem azért is, mert iszonyú fájdalmaim voltak. És ez volt a fő oka annak is, hogy végül nem mondtam el neked. Nem akartam, hogy szenvedni láss. Valamint biztosra veszem, hogy nem vállaltad volna el az állást, ami életed lehetősége volt. Igazából örültem is, hogy teljesen lefoglal a munkád. Tudtam, hogy valamennyire boldog vagy, már ha én nem tehettelek azzá. Nem is tudom, mit kéne még mondanom.

Te voltál a legjobb dolog az elcseszett kis életemben, a boldogságom, a reményem, a mindenem. Fogalmad sincs, mennyi mindent tettél értem, és mennyire hálás vagyok neked ezért.

Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban, örökké és még azon is túl. Éppen ezért szeretném, hogy boldog légy nélkülem is. Keress valakit, aki képes még nálam is jobban szeretni téged.

Szeretlek, teljes lényemmel, ameddig csak tudlak,

Esther.

2016. 08. 21."

Louis Tomlinson

2016. 08. 27.

Chicago

- Francba is veled, Esther - mormogtam, tenyereimbe temetve a borostától szúrós arcomat. Nem érdekelt a tény, hogy nyilvános helyen vagyok, és bárki megláthat. Hangosan, férfiakat meghazudtolva zokogtam. Olyan fájó ürességet éreztem, mint még soha, és fogalmam sem volt, hogy tudnék megszabadulni az érzéstől.

Mert amellett, hogy elmondhatatlanul hiányzott Esther, még mérges is voltam magamra, amiért ennyire elhanyagoltam őt. Rá egyszerűen nem tudtam haragudni, hiszen a hiány érzete majdnem mindenhol kitöltött. Egyszerűen most jöttem rá, hogy még a lélegzés is nehezebben megy nélküle.

Nem érdekelt, hogy a gyászoló családból hányan bámultak meg. Esther szülei egyébként sem támogatták a kapcsolatunkat, főleg azóta, hogy tudták; szövetségi ügynök vagyok.

Akkor, ott a sírja előtt; úgy éreztem túl sokáig voltam kemény, szigorú férfi, és most simán belefért, hogy bömböljek, mint egy kisfiú, aki épp a kedvenc autóját vesztette el.

A baj itt csak az volt, hogy 5 napja veszítettem el életem szerelmét, a menyasszonyomat, a fényt az életemben, azt az embert, akiért nap, mint nap felkeltem.

Szürke, élére vasalt öltönyöm kissé megnehezítette a légzésemet, így vakon nyúltam a rajta lévő gombokért.

Többször is mély levegőt vettem, és hirtelen hatalmas késztetést éreztem arra, hogy elszívjak egy szál cigit. Vagy kettőt. Lopva nyúltam a zsebembe, hogy leellenőrizzem a készletemet. A helyzethez képest, túlságosan nagy megkönnyebbültem, amikor kitapintottam a kicsit gyűrött cigis dobozomat, és a gyújtómat.

Az elgémberedett izületeim megroppantak, amikor felálltam a székemből, amit a közelebbi hozzátartozók számára tettek le a szervezők.

Tekintettel Esther családjának, nem túl kedves pillantásaira, egy gyors intéssel elköszöntem mindenkitől. Egyedül csak Bruce-t, Esther 12 éves öccsét öleltem meg. A kisfiú erősen kapaszkodott a felsőmbe, és akarva akaratlanul is eláztatta a könnyeivel a fehér ingemet.

- Miért pont,Esth? - szipogta, és elhúzódva tőlem, egy szétnyűtt zsepibe törölte az orrát.

- Nem tudom haver, nem tudom - ráztam meg a fejemet egy keserű mosollyal kerítve. Minél tovább néztem az arcát, egyre inkább láttam benne a volt menyasszonyom vonásait, amik újra és újra a szívembe martak. - Légy jó, rendben? - hajoltam le hozzá, és egy óvatos csókot nyomtam a hajába, mielőtt a temető kijárata felé indultam volna.

Mivel nem szerettem az autómban dohányozni, így pár méterre a kijárattól, közelebb a fekete szolgálati autómhoz, gyújtottam rá. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy a nikotin szétáramlik a testemben. Viszont még ez sem tudott teljesen lenyugtatni, ugyanis ahányszor csak lehunytam a szemeimet, felrémlett előttem Esther alacsony alkata, gesztenyebarna haja, és smaragdzöld szemei, amik minden ilyen alkalommal rosszallástól csillogtak.

Észre sem vettem, hogy megállt mellettem valaki, egészen addig, amíg meg nem szólított.

- Öhm, te vagy Louis Tomlinson? E-Eshter vőlegénye? - nem néztem egyből rá, és válaszolni is csak akkor voltam hajlandó, amikor kifújtam a füstöt a számból.

- Úgy érted, volt vőlegénye? - mordultam fel, a hangom pedig akaratlanul is csepegett a gúnytól. Hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt, és végre ránéztem.

Egészen alacsony volt, sokkal törékenyebbnek látszott az átlagosnál. Az arca is különleges volt, dús ajkait vörösre festette, még jobban kiemelve őket, mélykék szemeit hatalmas pillái takarták, és az orra környékét apró kis szeplők borították. Vékony testét, egy fekete harisnya és egy testhez álló, szintén sötét ruha fedte, amire egy hasonló blézert húzott.

- Wow, oké, elhiszem, hogy gyászolsz - nevetett keserűen, de a hangjába valami más is ékelődött, valami megfejthetetlen. - Én, csak azt akartam kérdezni, hogy neked is hagyott-e levelet? - kapta ki a blézere zsebéből a gyűrött levelet, amin félreismerhetetlenül a szerelemem kézírása virított. Kurtán bólintottam, mialatt elpöcköltem a cigim végét. Mély levegőt vett, majd újra felém fordult - Felolvashatok neked valamit?

- Már elnézést, de ki a fene vagy te? - tártam szét a karjaimat, csodálkozva azon, hogy ennyire nyitottan viselkedik egy olyan emberrel, akit most lát először.

Az ajkai egy pillanatra meglepetten nyíltak el, majd gyorsan rendezte magát, és egyre szúrósabb pillantásokat vetett felém.

- Cecilia Bibby vagyok - nyújtotta felém a kezét, és amikor nem fogadtam el a gesztust, sértetten méregetett tovább. - Felolvasok neked egy részletet Esther leveléből.

"Össze fog törni. Elképzelhetetlenül nagy seggfej lesz, és oltári bunkón fog veled viselkedni, de kérlek, Cece, próbáld meg elmondani neki, hogy szeretem. Te tudod, mennyire. Csak kérlek, mondd el neki, hogy ő az én egyetlen és utolsó szerelmem. Hogy a gyönyörű kék szemei voltak azok, amikbe először beleszerettem, aztán a nevetésebe. Kérlek, ha tudod, próbáld megnevettetni, ahogy velem tetted. Tényleg szeretem őt, az utolsó levegővételemig. Nem, még annál is tovább. Minden lépésével vele leszek majd, a lelke mélyén ő is tudja ezt. (....) Ezen kívül azt a hatalmas szívességet kérném tőled, hogy add oda neki a borítékban hagyott gyűrűmet. Igen, visszaadom neki a jegygyűrűmet, de csak azért, hogy majd idővel olyan lánynak adhassa, aki igazán megérdemli majd. És, ne felejtsd el. Szeretem őt. "

Olvasás közben néhol elcsuklott a hangja, és mire a végére ért patakokban folytak a könnyei. Egy sóhajtás kíséretében a zsebébe gyömöszölte a levelet, majd remegő kezekkel nyújtotta felém, az apró kövekkel kirakott ezüst karikát, amit 1 éve adtam Esther-nek. - Őszintén sajnálom, Louis. - suttogta, és rám sem nézve egy hatalmas terepjáróhoz rohant, amibe bepattanva pillanatok alatt elhajtott.

Percekig bámultam utána, mire leesett, hogy mit szorongatok a kezemben, és hogy ennek mi a jelentése.

Esther felbontotta az eljegyzésünket.

Ha lehet még élesebb fájdalom mart a szívembe, és képtelen voltam tovább megállni a lábaimon. Zokogva, férfiasságomat meghazudtolva rogytam le a földre, markomban tartva az utolsó üzenetet életem szerelmétől.

Végleg elhagyott.


XXX 

Helló, 
remélem elnyerte a tetszésedet az Louis és Cecilia történetének első fejezete!:) 
Ha igen, kérlek hagyj nyomot magad után! 
További szép napot!